A hajnali démonidézés
Ma hajnalban is korán, ötkor csörgött a vekker és szokott módon elkészültem a csendes házban, mikor még sötét minden, csak az éjjeli lámpák fénye dereng át az ablakon. Rituálém része a bögrényi kávé ágyban való elfogyasztása, miközben a kis puha kutyuskámat simizem, és ébresztgetem érzékeimet, olvasgatok, hangolódok a napra. Miután megittam a kávét, gyors zuhi, öltözés, és már kint is vagyunk Kiskával a buszmegállóban, hogy robogjunk a közeli "jógaszalonba" ahol a rendes hajnali démonidézést végezzük. A terembe belépve összemosolygunk a társaimmal, Kiskutya elfoglalja a helyét a konyhában lévő fekhelyén, és én átöltözve, szívem felvértezésével nekiállok a démonidézésnek. A sorozat elején, még nem bukkannak fel démonkáim, az ismert mozdulatok és a légzés visz magával, mélyebbre és mélyebbre, befelé önmagamba. Az első izgalmak a második sorozathoz érve érkeznek, ott a fáradtság, mélabú, kötöttség helyes kis démonjai kezdenek el dolgozni, én a légzésemmel és a tudatos ellazulással igyekszem őket elengedni. "Már megint miért csinálod ez magaddal, miért nem alszol inkább?" kérdezgetik. Hát, ismerem már ezt a beszélgetést köztem és a démonok között, így szerencsére gyorsan tudom a választ. "Csak, csinálom és kész." És jön a Kapotászana, ami egy nagyon mély hátrahajlító póz, erő és hajlékonyság együttes jelenlétét igényli, és annak a képességét, hogy megengedd a sebezhetőséget. Ekkor jönnek elő a komolyabb, hardcore démonok, akiket nem elég elintézni egy "csakkal". Itt mélyebb elhivatottságra és beleengedésre van szüksége az embernek. Lélegezz, lélegezz mondogatom magamban, miközben dőlök hátra, és hadonászok a karommal, hogy végre megfogjam a bokám. "úristen de kötött ma a hátam, és semmi erő a combomban" mondja démonka, én meg folytatom: "lélegezz, lélegezz, erős vagy és bátor". Követező pillanatban a halálfélelem és a pánik környékez, ők is ismert démonok, figyelem őket és hagyom nekik hogy átjárjanak, nyújtom a karom, tolom felfelé a szegycsontomat, lélegzek, ellazulok. A pózból miután kijövök persze meg kell kicsit pihennem, leülök a sarkamra és nyugtatom a légzésem, a mély érzelmek amik ilyenkor felszakadnak, hatalmas erővel törnek ki belőlem. Sokszor még a könnyem is kicsordul.
A továbbiakban minden póz már "felüdülés", túl vagyok a "nehezén", persze de akkor még jönnek a komolyabb erőt feltételező pózok, bakászana, dvi pada, pincsa és a kis mumusom a karandavászana. Ott már teljes démon hadakkal bajlódom. "már két éve gyakorlod ezt a pózt és sehol nem tartasz benne" üvöltik. "olyan gyenge vagy, soha nem leszel képes erre", zeng tovább a fejemben. Hát, igen, lélegzek tovább, összeszedem az erőmet, átkelek a korlátozó gondolatok és érzések folyamán és megteszem ami tőle telik. Pont elég, ma ennyi sikerült. És ez teljesen rendben van. A legnagyobb démon ekkor érkezik, mostanában vele ismerkedem, még új fiú a környéken. Az öregedéstől való félelem. Az most a képzetem, hogy én már öreg vagyok ehhez a fajta gyakorláshoz, kit akarok áltatni azzal, hogy "fancy" pózokat csinálok, amit nem is bír már a testem. Elég mókásak ezek a gondolatok, a folyamat elején járva, még nem tudom hova vezetnek, de elkezdtem a vizsgálódást.
Imádom az astangát, mint fő démonidéző eszközt (sok más hasonló módszeren kívül), az egyik legerősebb és hatékonyabb módja a belső világunk felfedezésének, önmagunkra való ráébredésnek. Ez a gyakorlás amit nap mint nap csinálok nem arról szól, hogy milyen szépen vagy kecsesen csinálok meg egy pózt, fizikailag mire vagy képes az adott napon. Sokkal több ennél. Benne van az is, hogy minden reggel, szembe nézel a démonjaiddal és így vagy úgy, de összebarátkozol velük. Nem kell őket legyőzni, vagy erővel elűzni, az emberi létünk része, hogy ezek a gondolatok, érzések velünk vannak. Ha elnyomjuk őket, csak még erősebben fognak üvöltözni. Ha harcolunk ellenük, egy olyan háborúba kell kezdenünk, aminek soha sincs vége. Azt hisszük, hogy a démonok rosszak. Baj, hogy vannak. Pont azzal tartjuk őket itt igazán, hogy van egyfajta előítéletünk, minősítésünk velük kapcsolatban. Nem engedjük meg a létezésüket.
Igazából ezen a hozzáálláson változatok nap mint nap, hogy előjel nélkül, csak megismerjem a démonokat, megengedjem hogy olyanok legyenek amilyenek és elfogadjam a jelenlétüket. Ugyanis amint bemutatkoztak és lehetőséget kapnak arra, hogy a felszínre törjenek el is mennek maguktól, megszolgálták amiért jöttek.
